1

Nagyon rosszul éreztem magam, étvágyam sem volt egy kis ideig.
A megváltott jegy feljogosít, a filmek világában való jártasságom kötelez erre a pár mondatra. Ideges, rövid távú érzelmek szította zaklatott veszekedés ez, ami gyakran ellentmondhat magának. Mivel nem lezárt műalkotás, nem törődöm a formájával, szóismétléssel. Igyekszem minél világosabban megragadni bögyöm tartalmát. Beillesztett üres sorokkal trükközöm az olvashatóság érdekében. Megírom a mondandóm, eszem egy levest és megnyugszom.

A Lóval foglalkozó cikkírók jobbára óvatosak, gyengeelméjűek, vagy menthetetlenül inkompetensek. Gondolkodási paneljeiket láthatólag az irodalomból hozzák, gőzük sincs, mit látnak. Zenéről próbálnak írni és gondolkodni, de a dalszövegen túl mást nem is érzékelnek.

Nyúlfarknyi szövegeket közölnek az interneten mindenhol, ahogy láttam, pedig nem szorítja őket a papír végessége. Némelyik ostoba esztéta nem szégyelli a kritika szót sem a neve mellé írni, egy-egy felszínes tartalom ismertetés kapcsán.

A torinói lovat lényem ellen való támadásnak éltem meg. Degenerációnak. Evolúciós parancsot érzek küzdeni ellene.

Ha érdekelnek a nagyjátékfilmek, a mozgóképes kifejezési forma, ismersz rendezőket, netán operatőröket is, könnyen azt érezheted, itt a világvége, miközben a Lovat nézed.

A király nemcsak hogy meztelen, de el sem jött, ki sem kelt az ágyból. Még szép, hogy nincs rajta rendes ruha.

Lelkes elsőfilmes rendezőket, akiknek nem szólt senki időben, láttunk már. Dilettáns egyujjas pötyögést bámulni végig, a „kifejezési forma urától” nem jó dolog. A torinói ló nem egy karitatív teniszgála, amikor a földgolyó legjobb sportolói hülyéskednek.

Virtuóz muzsikust figyelve a végtelen opciók lehetőségét kellene éreznünk. Elkötelezettséget, saját hangszerének mély ismeretét.

Azt kellene látnunk, az alkotó dönt, az érzékein lovagolva, merthogy annyi tudatos gyakorlás van mögötte, sokat bocibocitarkázott kisgyerek korától.

Azt kell gondolnunk, hogy a töprengésre kínált képkockák mögött tudatosság van.

Ha a szélgép az orrunk előtti néhány négyzetmétert dolgozza csak meg, nyilván okkal mutatják a pár méterrel távolabbi, mozdulatlan fákat. Ezt kell gondolnom, miközben elrendezem magamban a látottakat. Az öntudatos fa jelez valamit. Amennyiben így van örülök, ekkor alábbi gondolataim semmisnek tekintendőek.

Ha viszont a képi inkompetenciának köszönhető, nem uralják a képet (ami azért nem tartalmaz annyi mindent ebben az estben), légy van a levesben. Mozgó légy, amit a szakács személyesen tesz elém. Ami egy televíziós produkciónál talán megengedhető, az egy vászonra szánt munka (öt évről hallani) esetében nem.

A kottára pottyant maszat ne legyen hangjegy.

Milyen szavakhoz nyúlsz, mikor a porcelánbolt elefántjával próbálsz szót érteni?

A Ló félelmet és gyűlöletet kelt, megtestesíti azt, ami ellen minden embernek harcolnia kell. Mivel tudhatóan nem lesz folytatás, helyzetünk könnyű, a Ló funkciója az lesz, hogy mementóként álljon az út szélén hagyva, mint egy kiégett autóroncs.

Szó sincs arról, hogy Tarr Béla személyét támadjam. Rokonszenves fickó, minden megnyilvánulásában követendő példa.

Sok időt töltött a lóval, neki hosszabb időt kitöltő rögeszme mint nekem, aki pár órával, néhány nyugtalan nappal megússza.

A Torinói Ló c. mozgókép nem más, mint egy halmozottan fogyatékos gyermek, aki nagyon fontos a szüleinek, azaz a készítőinek.

Mit teszünk a buszon, amikor látjuk, hogy egy család ilyen természetű terhet cipel?

Oké, hogy udvariasak, előzékenyek vagyunk, de a tekintetünk miről árulkodjék? Együttérzésről? Vagy ne is vegyünk tudomást róla egyáltalán? Mi a helyes cselekvés?

Nagy szerencsénkre a Torinói ló nem sérült gyermek.

Ugyanaz az ősi megosztási vágy, ami létrehozta, az táplálja most ezeket a sorokat.

Az operatőr Fred Kelemen, szintén tényleg rokonszenves gyerek. Hogy a forgatáson jelen volt-e vajon, nem nagyon van nyoma. Ugyanis a képek teremtik a filmet. Azonban a Ló sokszor nem más, mint egy futballközvetítés, követjük a mozgó színészeket. A filmművészet lényege tehát, hogy teremtünk képek által, avagy követjük a színművészeket az általunk létrehozott univerzumban. Tudjuk mi fog történni, így a kamera felkészül, megelőzi a látványt, avagy belépünk a színészek közé (mint Suzanne Bier oly sokszor teszi) és rángatjuk a kamerát, ahogyan azt köll.

A torinói ló ebből a szempontból marginális kísérlet, tejszínhabos grillcsirke, amit a séf nem küld versenybe, megtart magának, mert hülyeség. A képek esetlegességet sugároznak tehát.

Egy harminc esztendős film képi szövetét sikerült egymás vállára állva létrehozniuk. Pontosabban nem létrehozni semmit. Egy film egyik titka, ahogyan az operatőr ( az operatőr szó nem mindig stimmel, helyesebben kép: x y ) és a rendező egymásra találnak. Mint egy koktél esetében két jó összetevő. Hogy példát emeljek, az Amélie rendezője, és a Piaf operatőre, két kitűnő szakember. A Micmacs esetében viszont nem volt sikeres a frigy. (Szerintetek Tarr értheti miről beszélek? Hallott ezekről a filmekről? Rendelkezik azokkal a gondolati sémákkal, élményekkel, amik szükségesek lennének a befogadásukhoz? A Ló megtekintése közben azt éreztem, hogy amit látok, az összeesküvés a lényem ellen. Nem lehet, hogy ilyen ingoványos talajra építettem fel magam, sok sötétben (vászon előtt) eltöltött órával, az elmúlt huszonpár évben.)

Kelemen esetében hasonló töprengésre nemigen van mód. Tarron és saját magán kívül nemigen jut eszébe másnak, hogy a kamera mögé hívja. Meggyőződésem, hogy ez a Ló után végképp így marad. Még egyszer: Fred Kelemen személyéről nem eshet szó.

Elkeseredett sárdobálás ez, melynek során az alkotókat nem bántom, hisz hogyan is tenném. Elkötelezett, szenvedélyes emberek. Hétfő reggeltől vasárnap estig a munkájuknak élnek, persze téves úton járva. Azonosak a cselekvéseikkel, döntéseikkel. Gyakran forgolódnak álmatlanul, amint minden rendes ember.

Tarr Béla is ilyen, tudom. Kevés olyan konfliktusa van, amit nem saját magával kell megküzdenie.

Nagy ajándék, ha minél előbb felismerjük, hogy mi magunk vagyunk az egyetlen ellenfél.

Ehhez sorsunknak úgy kell alakulnia, hogy a valóság ne darálhasson bele a hétköznapokba, még mielőtt erre rájönnénk.

A művészfilm fogalmát nehéz lenne definiálni. Kisebb nézőszámot, nehezebben értelmezhető cselekményt jelent csak. Az arthouse film fogalma helyénvalóbb, de rendes ember azt is nehezen veszi a szájára. Egy film van, mint ahogyan egy zene. Ami ma noncorn, az holnap egy újragondolás, remake által popcorn film lesz, ami tegnap botrányos néger (sic) zene, az most magas (?) kultúra, és jazznek hívják.

A művész szót sem használjuk. A művész bemegy egyedül (!) egy szobába és küszködik, majd kihozza a végleges műalkotást, amennyiben az nem egy féltonnás márványdarab. Ez a lehetőség játékfilmek esetében egyelőre nem áll fenn. Ezért a film nem minősülhet műalkotásnak. Egy forgatóköny lehet az. Egy épület sem, de egy egyetlen személy által létrehozott tervrajz vagy makett igen.

A filmek megértéséhez ezért szükséges tehát egy egyfajta iparművészi szemlélet. Egy film értékéből, jelentőségéből nem von le, ha van piaci értéke. Nem kell, hogy legyen, filmi minőségének szempontjából lényegtelen, hogy van-e. Nem kellenek kivételes képességek ahhoz, hogy kettéválasszuk magunkban a világot pénzben kifejezhető, és ki nem fejezhető részre. Irodalom miért van? Kusza anyagi érdekek, könyvipar nélkül nyomtatott könyvek sem lennének, nem hogy könyvespolcok.

Egy egész estés mozgóképhez kapcsolt gyorséttermi menü számomra maga az életigenlés.

A film csuda izgalmas lény, folyamatos evolúcióban van. Ebben az evolúcióban, hogy elhelyezhessük valahol, hogy egyáltalán gondolkodhassunk rajta, szükség van az évszám ismeretére. És itt a baj. A torinói ló évszáma nem 1977.

Ami érezhetően elválasztja 1977től, az a használt bármilyen eszközök szakadatlan fejlődéséből ered, ehhez az alkotóknak semmi köze. Ahogyan a szobafestőnek sincs semmi köze a gyártott festékek minőségéhez, a vegyipar változásához (az esetleges környezettudatosság megjelenésével használhatjuk a fejlődés szót).

Csuda érdekes, hogy a stílus megvonásával is születhet stílus.

A filmek változnak, evolúcióban állnak, mint pl. a személyautók. Volt szerencsém, a genfi autószalonon járni egyszer. Ott mindenfélét lehet kérdezni, olyan szakemberektől is akár, akik életüket a személyautók tervezésre tették fel. Nagy elhivatottsággal, már fiatalon elkötelezték magukat, másképp nem lehet. Tarr Béla pavilonjában ez történne:

• Isteni ez az új modell, Béla! Ezzel a megoldással itt, pedig remekül pótoltad a légzsákot.
• A micsodát?- kérdezne vissza Tarr.

Derék, jóravaló élőlények szenvednek. Közöttük szeretteink is, akiknek jámborságát részleteiben ismerjük. A világ valóban elviselhetetlen. Ez a felismerés önmagában nem elég, ha filmművészetet kívánunk gyakorolni.

Elengedhetjük a kormányt biciklizés közben, de előtte szereljük le a pótkerekeket, valamint lehetőleg üljünk a nyeregbe.

Akkor kezdjünk el kizárólag „e” magánhangzós szavakat használva viccelni, ha elég nagy az aktív szókincsünk.

A torinói ló könnyen lehet, hogy kívül áll a filmművészeten az alkotók szándéka szerint. Nem alatta vagy felette. Akkor ez egy tanulságos kísérlet, engem pedig rászedtek.

A torinói ló végleges műalkotás, hogy kapcsolódnak hozzá korábbi műalkotások az semmit sem jelent. Az értékeléskor ez lehet értékképző réteg, de hogy létrehozóként lényegivé tesszük, kiindulási ponttá, az nyomorúságosabb, mint ahogyan a filmipar kénytelen második részeket a vászonra küldeni.

A mozgókép az álmokkal van szoros rokonságban, szavakkal ezért nehéz megragadni, én is csak kerülgethetem a forró kását. Inkább érezzük amit látunk, és a szemünk által megszokottal, a filmművészet pillanatnyi állásával ütköztetjük.

Saját filmes mértékegységünket nem hozhatjuk létre mindenféle kósza gondolatokból, irodalmi és színházi élményekből, festményekből, zeneművekből. A filmművészet nagy mai alakjai (nem mondok nevet, Béla nem ismeri őket úgysem) jellemzően már gyermekkorukban rátaláltak a filmre, mint kifejezési formára. Filmes élmények inspirálták őket, azok által lettek azzá amik. Megismerték a mértékegységet, és ma képesek hozzátenni a filmművészet nevű izgalmas halmazhoz.

Az nem szerencsés, ha valami ellenében definiáljuk magunkat, ez az írás is ilyen, bomlaszthatja a morált. Valami nem vagyunk, mert félünk tőle, főként mert nem értjük, hisz nem ismerjük.

Jó húsz éve figyelem a nagyjátékfilmek világát, nyugodtan hívjon fel, aki nem tudja miről mit lehet gondolni. Rég halott filozófusok és írók között társaságot keresni nem egészséges, téves út gondolataikban végleges megnyugvást, megerősítést keresni. Nem rúghatjuk lelkünkben együtt a bőrt olyanokkal, akik úgy éltek, dolgoztak és haltak meg, hogy még a telefon nevű eszköz sem volt jelen az életükben.

Nem bánom, hogy sokak számára gondolatébresztő, izgalmas élmény a torinói ló. Azt kérem csak, kerüljék a remekmű szó használatát, mert azt önirónia nélkül nem használjuk ám. Beszéljenek arról, mit is jelent nekik, helyezzék el azt csekély filmélményük között, nem bojlerekről beszélünk, aminek avatott szakértői lennénk.

Olyan mémek születhetnek, amik még a tankönyvekben is lecsapódnak később nekünk, ezzel aztán tényleges életveszélyt okozva. Szórakoztató különben jámbor szépírók hosszú, lelkes mondataival találkozni.

Ugyanakkor fájdalmas is, hogy gondolati medrüket a mozgókép nem értése alakítja.

Rendezők, írók, operatőrök ügyködnek szakértelemmel, áldozatos, örömteli munkával.

Hasonló eszközökkel, hasonló nyersanyagra, hasonló képarányban gondolkodva.

Értem én a félelemet, iszonyú mi zajlik. Nő a sebesség, a digitális képalkotás valósággá vált.

Ez a sok mai eszköz, ami pár éve még a sci-fi tartományába esett nem az ördög műve, nincs előjel.

Megszűnik a hordozó, a filmkészítés demokratizálódik, megváltozik az emberiség viszonya a mozgóképhez. A mennyiség miatt (ami az eszközöknek köszönhető), át kell gondolnunk, hogyan is gondolkodjunk eztán a filmtörténetről. Örüljünk annak, hogy oly korban éltünk mi a földön, mikor az ember kémiai úton jutott a filmhez, nem lehetett még egyesekkel és nullákkal megragadni. Mert a technikai evolúció (előjel nélkül) nem engedte meg.

A nagyjátékfilm, mint kifejezésmód, üzenet az emberiségnek, a tárgyak változásával rendkívül korszerűtlenné vált. Költséges, sokáig tart létrehozni és alig ér el néhány embert. Mivel éber óráim viszonylag nagy részét moziban töltöm, ezért ezt nálam kevesen bánják jobban.

Gyerekkorunk a Star Wars kozmoszában telt, Hans Solótól lestük az udvarlás fortélyait, Bud Spencer és Terence Hill adott erkölcsi útmutatást. Én is be vagyok tojva, hogyan fogunk szót érteni a minket követő generációkkal. Sehogy. Tündéri kölykök, kedvesek lesznek, bekapnak egyben, reggelire.

Nem megoldás a félelem szülte struccpolitika. A felülkerekedettség az, amikor tudjuk mi van alattunk, szellemi fölénnyel tekintünk alá. Ehhez szakembernek kell lenni, megfelelően kell érzékelnünk. A legegyszerűbb mozgóképpel sem könnyű elbánni, reklámfilm, videoklip, sorozatepizód, nagyjátékfilm-e, amit látunk. Akik a torinói ló támogatói bázisának bizonyulnak, filmműveletlen emberek piciny veszélyes köre. Nem egy koca focicsapat baráti közege. Gondolkodó, véleményformáló, vezető értelmiségik. Azért veszélyesek, mert írhatnak, taníthatnak szuverén értékrend nélkül, és ezzel tényleg nagy kárt okoznak. A félelem a nem ismert tartománytól, a filmek kuszának látszó világától, ami a ló fő mozgató rugója is, önmagában félelmetes.

Meg kell érteni, a tömegkultúra randa szó, de csak kevesek fejében párosul negatív előjellel. A tömegkultúra annyit jelent kábé, hogy nem mindenki analfabéta.

A torinói ló megtekintése során úgy éreztem magam, mintha egy rendkívül műveletlen, mélyen vallásos emberrel beszélgetnék. Illetve nem beszélnék, mert nincs miről. Egész életét egy bányában töltötte, küzdött az elemekkel, sokat szenvedett. Miközben én filmeket néztem, egyre egészségtelenül elmerülve bennük, ő a követ törte. Szenvedett és érez, de hiányoznak azok a panelek, amelyek mentén képes lenne gondolkodni bármiről.

Pontosabban úgy éreztem magam, mintha asszisztáltam volna egy inkvizíciós művelethez, csavart szorítottam, fémtárgyat hegyeztem volna.

Nem értem, miért fontos mozgóképeken keresztül kifejezni magunkat, amiről jószerével semmit sem tudunk, illetve nem is érdekel bennünket.

Ezt a zaklatott szócséplést két apróság motiválta nagyban:

1. Megtapasztaltam egy személy szinte vallásos révületét a torinói lóval kapcsolatban. Nem árulom el soha a nevét. Őszintén sajnálom őt, az „elveszett lélek” jelzős szerkezet arra született, hogy megragadja gyámoltalan lényét. Látom ahogyan joggal szenved és küszködik, és aggaszt, ahogyan megnyugvást lel az egész jelenségben, ami a ló bemutatásához kapcsolódik. Lélektani rugói alulmúlják bármelyik plázacicáét, lelkes autogramvadász rajongóét. Saját szűrő nélküli zombi szegény.
2. „- Mert tőlem idegenek az ilyen kabarészerű jópofáskodások a színpadon. Ez megint a stílus... Csak azt éreztem, hogy innen el, de a lehető leghamarabb. Mert - hogy mondjam? - valami nagy ellentmondást éreztem: hogy van itt egy nagyon súlyos, nagyon mély film... - -Ezek Béla szavai. A torinói ló nem mély, mert mint film alig létezik. A madárpiszok, amibe gyufát dughatunk elég mély, de ettől ne várjunk megnyugvást.

Az elveszett lélek nyomorának látványa és Béla szavai nélkül nem kezdek pötyögésbe. A torinói ló akkor csak egy lenne az értékelhetetlen, minősíthető felület nélküli olcsó b-filmek közül, a kisebb tévécsatornák éjszakai sávjából. Egy szokatlanra mázolt, nem felismerhető előjelű, de jól beazonosítható bulvármechanizmus hívta életre és forgatja a levegőben.

Nem bánthatom Tarr Bélát hisz nem tekinti magát szakembernek, joggal, hisz hiányzik a szakértelem hozzá. Művészként pedig azért nem támadható, mert nagyjátékfilmeken keresztül igyekszik kifejeznie magát, annak pedig nem lehet egy személyben a gazdája.

Sajnálom, hogy fájdalmat okozok. Szembe kell nézni a gondolattal, a filmkészítés bár szenvedélyes, egész embert igénylő cselekvések sora, de nem művészet.

A Torinói ló c. film megtestesíti azt a filmtípust, aminél nem tetten érhető a rendezői döntés, egy átlagos stáb, egy közepesen részletes forgatókönyvvel, rendezői jelenlét nélkül is képes létrehozni.

Aminek az egyszeri néző örül, olyan elhatározások, amik a forgatókönyvben már megvannak.

A rendező nem más mint képterminátor, a forma ura. Uralja a képet, érzelmekkel telít, felel az éteri pillanatokért. Egymásra pakolja az építőkockákat, amik nem dőlhetnek le. Tarr építőkockái egymás mellett vannak a padlón.

A pedagógus lépked a padok között és belejavít a rajzokba, kisebb-nagyobb vonalakat húz, radíroz. A torinói lóba nemigen tudunk elméleti síkon belenyúlni, mert egy üres lap van előttünk.

A torinói ló akkor hordozna bármilyen értéket, ha egyike lenne a filmtörténet első száz hangosfilmjének.

A torinói ló fő pillanata, amikor farkasszemet nézünk a jámbor patással. Egy tiszta filmes attitűd nem engedte volna meg, hogy egy lónak teremtett lény játssza el a ló szerepét. Műanyagból, vagy egyesekből és nullákból kellene lennie.

Két út áll előttünk: vagy megtanulunk, elsajátítunk egy hangszert, vagy létrehozunk egyet. Az első eset bevallottan nem áll fenn. Bármennyire vájt a fülem, akármennyire hegyezem, itt egy hangot sem hallok.

A kifejezéshez szükséges egy szám is a mértékegység mellett.

Hiába hoztuk mi magunk össze azt a teljesen saját mértékegységet ami később a nevünket is viselheti, önmagában, magyarázat, lábjegyzet nélkül nem fejez ki semmit.

Szaladgálhatunk a pályán, izzadhatunk az általunk létrehozott sport hevében, de részvétet fogunk csak kapni a többi sportembertől.

Az új elfoglaltságnak, ami csak a miénk, nevet is kell találni. Nem játszhatják sem füvön, sem salakon, sem aszfalton, nem lehetnek csíkok sem felfestve. Nem lehet az ütő sem húrozott, sem tömör fa. Nem lehet a szükséges kellékek között labda, nem játszható az eddig ismert ruhadarabokban.

Nincs meghatározott időtartama és nem számolható az eredmény.

Tarr Béla sportját egy kétszer tizenhét méteres, krémpudinggal alaposan beborított acélpályán játsszák.

Látok rajta egy zongorabillentyűt, kilenc zebrát, meg középen egy körömollót.

Az eredményjelzőn az időt jenben látom, úgyhogy nem tudom mióta megy a meccs.